Múlt század, nyolcvanas évek második fele. Prágában nyílik kiállításom, szerepelnek a Nagyapám óralánca képei is Emlékek címen. Alkalmam van néhány napot sétával, nézelődéssel, sörözgetéssel tölteni. Kellemesen lusta város. Hazatérve kiáltó a kontraszt: Magyarország zsizseg, mindenki rohan. Valami furcsa erózió a levegőben. Elkezdem az Ecce homo képeit készíteni.

Kilencven, rendszerváltozás. Nagyapám óralánca ciklusom csonka; a XX. század egyik nagy diktatúráját szimbolizáló képsorom már megvan, de hiányzik a másiké. Az elsőt leírásokból ismerem, a másikban negyvenkét évig éltem, fizikailag is része, részese voltam, a létérzést rögzítettem. Meggyőződésem volt a helsinki folyamat ellenére, hogy Magyarország státusza megváltoztathatatlan, történelmi realitás.

Kivonulnak a szovjet csapatok, visszahúzódik a valódi arcát rejtő szörny, láthatóvá válnak a laktanyák, a bűnbeesés ciril betűs színterei. Íme az ember.